Egy hirtelen írás a Viskóval kapcsolatos reakciókra... azaz re-reakció :)

Nemrég a FIKÉ-ben volt egy bibliaóra, ahol a Viskót vitattuk meg. Egyik munkatárs vezette be, aki erről írja az államvizsga dolgozatát. Anélkül, hogy olvastam volna Pásztori Kupán István értekezését (most sem olvastam végig, csak szemelvényesen), a végén 2-3 személy részéről is részben hasonló gondolatok/megközelítések érkeztek.
Túlságosan démonizáljuk, félünk egy ilyen irodalmi műtől, és a félelem arra vezet, hogy ne szabadon és nyitottan kezdjük el kritizálni (a szó legnemesebb értelmében), hanem eleve elítélő szándékkal boncolgatva, kákán csomót keresve. Így jut el Sípos Ete Zoltán a tanulmányában oda, hogy igazságtalanul kiragadjon mondatokat a kontextusból, félreértelmezzen, olyan tartalmat/szándékot tulajdonítson neki, amit egyrészt az író nem feltétlenül szándékozott, másrészt nem is sejlik ki a könyv egészéből, csak kiragadva.

A FÉLELEM az, ami miatt óvni akarjuk a szegény félrevezethető olvasót, kiválogatni és megrágni neki azt, hogy mit olvashat és hogyan értelmezhet, mert istenmencccsen, még elsiklik a hite és eretnek lesz. Ugyanakkor vígan ajánlunk arminianizmustól hemzsegő könyveket, olvasmányokat, énekeket embereknek, hogy álljanak lábukra, szedjék össze magukat, hagyjanak fel a bűnnel, döntsenek Isten mellett és térjenek meg.

Kedves asztaltársak. Az én hitem nem kristálytiszta,de még csak egy füst- vagy tejüvegnek sem megfelelő tisztaságú, de meg vagyok győződve, hogy a homályos látás  nem csak rám, vagy szegény tévelygő, kereső emberekre vonatkozik, hanem a legnagyobb teológusra, legmegbecsültebb véneinkre stb. is. És meg vagyok győződve, hogy Isten kézenfog, és vezet minket a tévelygések rengetegében. És a tévelygés alatt nem csak a Viskót értem, hanem a Bibliát is. Azaz mielőtt bárki felhorkanna: a bibliaértelmezéseink útvesztőjét is.
Nem veszem egy lapra a két könyvet, távol álljon tőlem. Csak a magam (és mindannyiunk) megkísérthetőségét terjesztem ki mindennel, ami által Istennel kerülök kapcsolatba. Olvasmány, másnak az istenélménye (bizonyságtétel), ének stb. Ezért azt mondom, hogy ha merjük Dosztojevszkij műveiben felfedezni a bizonyságtételt, vagy merjük Zinzendorf megtérési bizonyságtételében szereplő Krisztus-festményben felfedezni az Istent, akkor merjünk imádkozva bár, de nyitottan közeledni a Viskó szerzőjének bizonyságtétele felé is. Nem Zinzendorf megtérés-élménye szentesítette azt az amúgy blaszfémikus Isten-ábrázolást... Isten használta fel. És lehet, hogy azóta sem teszi ezt mással, bármennyire is elolvadok a nagy pietista elődünk általam valósnak, hitelesnek vélt élményétől.

Igazából sokakban az a félelem fogalmazódott meg, hogy a Viskó átveszi a Biblia helyét, a Bibliánál erősebben határozza meg emberekben az isten-képet. Biztos, hogy némely ember esetében igaz, és biztos, hogyvan, akit tévelygés fele visz. De nem többeket, mint a Szentírás Szentlélek nélküli értelmezése. Nem többeket, mint a (valódi) szentek életének helytelen csodálata. Nem hasonlítgatni akarok, csak kifejteni azt, hogy ez egy olyan hiánypótló könyv, ami alapjában véve sok kérdésre biblikus választ ad (érezhető benne a korunk kérdéseinek ellensúlyozása: pl. a történelmi egyházak bűnt/bűntetést prédikáló hangsúlyeltolásával szemben a szerető Isten irányába való hangsúlyeltolás - viszont ezt a Biblia egyes könyveiben is észlelhetjük, és azok is csak egymással együtt egy egységben alkotnak egyensúlyos istenképet), szóval sok kérdésre ad biblikus választ, a mai társadalom "művésznyelvezetén" (ne kövezzetek meg ezért a megnevezésért, tudom, hogy távol áll az irodalmi értéktől, de ha az átlagtársadalom hollywood-ízlését tekintjük, akkor ez megfelel annak a nyelvezetnek, szintnek, művészi igénynek), és valóban vannak benne hibák, vannak benne sajátos értelmezések, viszont nem tudunk veszélyek nélküli könyvet találni,olvasni. Még a Bibliát sem. Éppen ezért ha az a szándék vezérel, hogy messziről elkerüljük az Isten félreismerésének a veszélyét, és ezért vetjük máglyára, akkor vele együtt sokmindent kellene, amit viszont előszeretettel babusgatunk.

Meggyőződésem, hogy nincsenek démonok a könyvben, sorai mögött, meggyőződésem, hogy csupán egy olvasmány, ami érdekes lehet, elgondolkoztathat, de bármilyen széles körben is terjed, nem fogja jobban alakítani az istenképet a társadalomban, mint a Biblia, meggyőződésem (tapasztalatból), hogy ha hatása alá is kerül az ember olvasás közben, ulegkésőbb a könyv lerakása és emésztése közben megfelelő perspektívát nyer, hogy kritikusan tudja szemlélni - még a Bibliát nem ismerő ember is - hiszen ez nem egy olyan könyv, amiből huzamosabb ideig újra meg újra visszatérve táplálkozhat, ezért máshol fogja keresni a továbbiakat - és éppen itt van a kulcsa a mi nyitottságunknak, ha elutasítólag közelítem meg egy ember istenélményét, akkor nem valószínű, hogy nyitni fog beszélgetésre, viszont ha Pál apostolként nyitott vagyok beszélgetésre még akár az ismeretlen isten kapcsán is, akkor igazából sikerül valamit átadnom az Isten elfogadó szeretetéből, a tékozló fiú apjának tárt karjaiból.

No, hirtelen ennyi böffent ki belőlem, mikőzben igazából jelentést kellene írnom a principálisomnak (lehet, hogy némelyetek Pannoniushoz hasonlóan azt mondanátok Gryllusra/rám, hogy hallgatnék én/írnék én jelentést, és zöngene künn a tücsök/szólnának hozzá okosabbak érdemben). De nyitott vagyok arra is, hogy én tévedek, kérlek, világítsatok rá.

Kissé hevesen és szétszórtan, de szeretettel,
Előd

Íme két tanulmány a témában:
Sipos Ete Zoltán írása
Pásztori Kupán István írása