Zákeus történetének mai üzenet számomra:
Krisztus áldozatot vállalt azért, hogy eljuthasson az emberhez. Az ember nyomorúságos énjéhez. A folyton nem-megfelelő énjéhez. A bűnének börtönébe, oda, ahol én vagyok lelkileg és testileg is.
Miért nagy dolog ez? Mert nekem nehéz eljutni a másik ember valódi "színhelyére". Csak azt látom rólad, másik emberről, hogy folyton logikátlanul cselekszel, rosszindulatú tetteket hajtasz végre. De nem tudok, nincs erőm ezeken túllátni, a te lelkedig ellátni, a te valóságos "színhelyedre" ellátni. A te hátteredet megismerni, és azzal együtt megérteni cselekedetedet. Márpedig én ezt elvárom tőled. Mert tudod, minden tévedésemre van egy magyarázatom (csak másnak nem lehet, csak más cselekszik puszta rosszindulatból).
Meglátni benned a vergődő embert, a kétségbeesetten, tanácstalanul agresszíven reagáló embert nem pedig az engem támadó embert. Ez esik nehezemre. És téged a szükségedre nézve kezelni. Ezt nem tudom.
Ez halálos. Ez veszélyes. Ezt nem várhatja el senki tőlem, mert nekem védenem kell a saját életemet. Ez lehetetlen! És Ő ezt a lehetetlent tette meg. Velem.
Az Ő felém való közeledése nem abból áll, hogy elvárásait, velem való terveit, céljait közli, és vár, amíg elérem, vagy legalábbis törekszem. Ha pedig nem teszek eleget ezeknek, akkor ki kell engesztelnem valamilyen módon Őt. NEM! Ez emberi kreáció, ez nem Isten. Ez a vallás.
Jézus vállalja a halálveszélyes feladatot. Az én nyilaim ellenére jön engem meglátogatni. Nem a szitkozódást, a tévelygést, a semmibevételt nézi, hanem azok mögé is belát. Valami irdatlan szükséghelyzet kiváltotta azokat belőlem. És Ő ebben a szükségemben akar meglátni. Agresszivitásomban is emberként, teremtményként lát és kezel. Mint akinek segítségre van szüksége, nem arra, hogy elégtelenségem láttán még inkább megszilárdítsa elvárásait, és még hangsúlyosabban követelőzzön.
Ezt tette Zákeussal. Ezt a bűnök mögé belátást érezte meg Zákeus. Ez szállította őt le a fáról.
Ezt kell nekem is meglátnom, mert felém is így közeledik. Felém, aki folyton elégtelent vizsgázom az "élet" nevű tantárgyból. A "kapcsolataim", a "felelősségeim", a "proaktív ember" nevű tantárgyaimból. Még a saját vizsgabizottságom előtt is.
"Hamar szállj le, mert ma nekem a te házadnál kell megszállnom!"
2013. március 15., péntek
2012. április 26., csütörtök
Terítéken a foci
Azon gondolkoztam el, hogy miért is a nagy gyűlölet a fociban? Pl. a németek nagy része miért utálja a Bayern Münchent, a legsikeresebb német csapatot? Igazából van okunk valakit jobban gyűlölni, mint a másikat? Ha egy csapatnak nem szurkolok, az oké, de gyűlölni, azt hiszem, csak irigységből lehet. Nem neki szurkolok, mert a hazai csapatomnak, vagy más szubjektív élmény alapján egy másik csapatnak inkább. Ez oké. De ha gyűlölöm, akkor vagy azért gyűlölöm, mert irigylem, hogy mindig megveri az én kedvenc csapatomat, vagy elviszi a legtöbb pálmát stb., vagy pedig azért, mert olyan dolgokat művelnek, ami nem tisztességes (pl. piszkosan játszanak, visszaélnek a nagy anyagi előnnyel, és mindenik másik csapattól összevásárolják a tehetségeket, nagy a pofájuk stb.). Viszont ha a tisztességtelent gyűlölöm a másikban, akkor kérdés az, hogy ez a kritérium alapján szerethetem-e egyáltalán valamelyiket? Ha az én kedvencem kerülne abba a helyzetbe (sok siker=nagy pofa, sok pénz=mindenki elől elkapkodni a tehetségeket), akkor tisztességesebben járna el? Vajon nem csak a lehetőség hiánya "tartja meg tisztességben" az én kedvencemet?
2011. április 15., péntek
vágyaim hitelességének leleplezése
A minap vettem egy darabka "erdélyi sonkácskát" (sunculita ardeleneasca). Ma reggelire meglátogattam. Amíg az x. falatot rágtam, és éppen terveztem az x+1. falatot, megakadt a szemem a zsinorján. Természetesen azt is megkezelték a színezékkel, a "kenhető füsttel", és olyan kívánatosan nézett ki, hogy becsszóra több percen keresztül magamból kiszállva azon gondolkoztam, hogy levágjak belőle egy darabot és megkóstoljam. Szerencsére, volt annyira nagy az x. falat, hogy mire lenyeltem, meg is jött az eszem.
Hogyan higgyek ezután magamnak, annak, amit kívánok?
=))
Hogyan higgyek ezután magamnak, annak, amit kívánok?
=))
2011. április 14., csütörtök
2011. április 13., szerda
"gyerek vagyok, és utcákon át szaladok..."
Van, amikor nem te kavarod a tejet, az kavar fel téged (nehogymá' a pullóver kösse a nagymamát; nehogymá' a fagyi visszanyaljon; nehogymá' a kutyát csóválja a farka; stb. - mintájára)
Az előbb egy pohár tej landolt az ablakomon. Nem láttam a tettest, elrohant. Vagy valami rakoncátlan, elégedetlen iskolások a szembenlevő suliból, vagy dühös FIKÉ-sek protestálnak :) (de az is lehet, hogy maga a püspök úr fejezi ki szolgálatom iránti elégedetlenségét).
Francba is... én akarok az ablak s a pohár másik oldalán lenni!!!
Az előbb egy pohár tej landolt az ablakomon. Nem láttam a tettest, elrohant. Vagy valami rakoncátlan, elégedetlen iskolások a szembenlevő suliból, vagy dühös FIKÉ-sek protestálnak :) (de az is lehet, hogy maga a püspök úr fejezi ki szolgálatom iránti elégedetlenségét).
Francba is... én akarok az ablak s a pohár másik oldalán lenni!!!
Egy hirtelen írás a Viskóval kapcsolatos reakciókra... azaz re-reakció :)
Nemrég a FIKÉ-ben volt egy bibliaóra, ahol a Viskót vitattuk meg. Egyik munkatárs vezette be, aki erről írja az államvizsga dolgozatát. Anélkül, hogy olvastam volna Pásztori Kupán István értekezését (most sem olvastam végig, csak szemelvényesen), a végén 2-3 személy részéről is részben hasonló gondolatok/megközelítések érkeztek.
Túlságosan démonizáljuk, félünk egy ilyen irodalmi műtől, és a félelem arra vezet, hogy ne szabadon és nyitottan kezdjük el kritizálni (a szó legnemesebb értelmében), hanem eleve elítélő szándékkal boncolgatva, kákán csomót keresve. Így jut el Sípos Ete Zoltán a tanulmányában oda, hogy igazságtalanul kiragadjon mondatokat a kontextusból, félreértelmezzen, olyan tartalmat/szándékot tulajdonítson neki, amit egyrészt az író nem feltétlenül szándékozott, másrészt nem is sejlik ki a könyv egészéből, csak kiragadva.
A FÉLELEM az, ami miatt óvni akarjuk a szegény félrevezethető olvasót, kiválogatni és megrágni neki azt, hogy mit olvashat és hogyan értelmezhet, mert istenmencccsen, még elsiklik a hite és eretnek lesz. Ugyanakkor vígan ajánlunk arminianizmustól hemzsegő könyveket, olvasmányokat, énekeket embereknek, hogy álljanak lábukra, szedjék össze magukat, hagyjanak fel a bűnnel, döntsenek Isten mellett és térjenek meg.
Kedves asztaltársak. Az én hitem nem kristálytiszta,de még csak egy füst- vagy tejüvegnek sem megfelelő tisztaságú, de meg vagyok győződve, hogy a homályos látás nem csak rám, vagy szegény tévelygő, kereső emberekre vonatkozik, hanem a legnagyobb teológusra, legmegbecsültebb véneinkre stb. is. És meg vagyok győződve, hogy Isten kézenfog, és vezet minket a tévelygések rengetegében. És a tévelygés alatt nem csak a Viskót értem, hanem a Bibliát is. Azaz mielőtt bárki felhorkanna: a bibliaértelmezéseink útvesztőjét is.
Nem veszem egy lapra a két könyvet, távol álljon tőlem. Csak a magam (és mindannyiunk) megkísérthetőségét terjesztem ki mindennel, ami által Istennel kerülök kapcsolatba. Olvasmány, másnak az istenélménye (bizonyságtétel), ének stb. Ezért azt mondom, hogy ha merjük Dosztojevszkij műveiben felfedezni a bizonyságtételt, vagy merjük Zinzendorf megtérési bizonyságtételében szereplő Krisztus-festményben felfedezni az Istent, akkor merjünk imádkozva bár, de nyitottan közeledni a Viskó szerzőjének bizonyságtétele felé is. Nem Zinzendorf megtérés-élménye szentesítette azt az amúgy blaszfémikus Isten-ábrázolást... Isten használta fel. És lehet, hogy azóta sem teszi ezt mással, bármennyire is elolvadok a nagy pietista elődünk általam valósnak, hitelesnek vélt élményétől.
Igazából sokakban az a félelem fogalmazódott meg, hogy a Viskó átveszi a Biblia helyét, a Bibliánál erősebben határozza meg emberekben az isten-képet. Biztos, hogy némely ember esetében igaz, és biztos, hogyvan, akit tévelygés fele visz. De nem többeket, mint a Szentírás Szentlélek nélküli értelmezése. Nem többeket, mint a (valódi) szentek életének helytelen csodálata. Nem hasonlítgatni akarok, csak kifejteni azt, hogy ez egy olyan hiánypótló könyv, ami alapjában véve sok kérdésre biblikus választ ad (érezhető benne a korunk kérdéseinek ellensúlyozása: pl. a történelmi egyházak bűnt/bűntetést prédikáló hangsúlyeltolásával szemben a szerető Isten irányába való hangsúlyeltolás - viszont ezt a Biblia egyes könyveiben is észlelhetjük, és azok is csak egymással együtt egy egységben alkotnak egyensúlyos istenképet), szóval sok kérdésre ad biblikus választ, a mai társadalom "művésznyelvezetén" (ne kövezzetek meg ezért a megnevezésért, tudom, hogy távol áll az irodalmi értéktől, de ha az átlagtársadalom hollywood-ízlését tekintjük, akkor ez megfelel annak a nyelvezetnek, szintnek, művészi igénynek), és valóban vannak benne hibák, vannak benne sajátos értelmezések, viszont nem tudunk veszélyek nélküli könyvet találni,olvasni. Még a Bibliát sem. Éppen ezért ha az a szándék vezérel, hogy messziről elkerüljük az Isten félreismerésének a veszélyét, és ezért vetjük máglyára, akkor vele együtt sokmindent kellene, amit viszont előszeretettel babusgatunk.
Meggyőződésem, hogy nincsenek démonok a könyvben, sorai mögött, meggyőződésem, hogy csupán egy olvasmány, ami érdekes lehet, elgondolkoztathat, de bármilyen széles körben is terjed, nem fogja jobban alakítani az istenképet a társadalomban, mint a Biblia, meggyőződésem (tapasztalatból), hogy ha hatása alá is kerül az ember olvasás közben, ulegkésőbb a könyv lerakása és emésztése közben megfelelő perspektívát nyer, hogy kritikusan tudja szemlélni - még a Bibliát nem ismerő ember is - hiszen ez nem egy olyan könyv, amiből huzamosabb ideig újra meg újra visszatérve táplálkozhat, ezért máshol fogja keresni a továbbiakat - és éppen itt van a kulcsa a mi nyitottságunknak, ha elutasítólag közelítem meg egy ember istenélményét, akkor nem valószínű, hogy nyitni fog beszélgetésre, viszont ha Pál apostolként nyitott vagyok beszélgetésre még akár az ismeretlen isten kapcsán is, akkor igazából sikerül valamit átadnom az Isten elfogadó szeretetéből, a tékozló fiú apjának tárt karjaiból.
No, hirtelen ennyi böffent ki belőlem, mikőzben igazából jelentést kellene írnom a principálisomnak (lehet, hogy némelyetek Pannoniushoz hasonlóan azt mondanátok Gryllusra/rám, hogy hallgatnék én/írnék én jelentést, és zöngene künn a tücsök/szólnának hozzá okosabbak érdemben). De nyitott vagyok arra is, hogy én tévedek, kérlek, világítsatok rá.
Kissé hevesen és szétszórtan, de szeretettel,
Előd
Íme két tanulmány a témában:
Sipos Ete Zoltán írása
Pásztori Kupán István írása
Túlságosan démonizáljuk, félünk egy ilyen irodalmi műtől, és a félelem arra vezet, hogy ne szabadon és nyitottan kezdjük el kritizálni (a szó legnemesebb értelmében), hanem eleve elítélő szándékkal boncolgatva, kákán csomót keresve. Így jut el Sípos Ete Zoltán a tanulmányában oda, hogy igazságtalanul kiragadjon mondatokat a kontextusból, félreértelmezzen, olyan tartalmat/szándékot tulajdonítson neki, amit egyrészt az író nem feltétlenül szándékozott, másrészt nem is sejlik ki a könyv egészéből, csak kiragadva.
A FÉLELEM az, ami miatt óvni akarjuk a szegény félrevezethető olvasót, kiválogatni és megrágni neki azt, hogy mit olvashat és hogyan értelmezhet, mert istenmencccsen, még elsiklik a hite és eretnek lesz. Ugyanakkor vígan ajánlunk arminianizmustól hemzsegő könyveket, olvasmányokat, énekeket embereknek, hogy álljanak lábukra, szedjék össze magukat, hagyjanak fel a bűnnel, döntsenek Isten mellett és térjenek meg.
Kedves asztaltársak. Az én hitem nem kristálytiszta,de még csak egy füst- vagy tejüvegnek sem megfelelő tisztaságú, de meg vagyok győződve, hogy a homályos látás nem csak rám, vagy szegény tévelygő, kereső emberekre vonatkozik, hanem a legnagyobb teológusra, legmegbecsültebb véneinkre stb. is. És meg vagyok győződve, hogy Isten kézenfog, és vezet minket a tévelygések rengetegében. És a tévelygés alatt nem csak a Viskót értem, hanem a Bibliát is. Azaz mielőtt bárki felhorkanna: a bibliaértelmezéseink útvesztőjét is.
Nem veszem egy lapra a két könyvet, távol álljon tőlem. Csak a magam (és mindannyiunk) megkísérthetőségét terjesztem ki mindennel, ami által Istennel kerülök kapcsolatba. Olvasmány, másnak az istenélménye (bizonyságtétel), ének stb. Ezért azt mondom, hogy ha merjük Dosztojevszkij műveiben felfedezni a bizonyságtételt, vagy merjük Zinzendorf megtérési bizonyságtételében szereplő Krisztus-festményben felfedezni az Istent, akkor merjünk imádkozva bár, de nyitottan közeledni a Viskó szerzőjének bizonyságtétele felé is. Nem Zinzendorf megtérés-élménye szentesítette azt az amúgy blaszfémikus Isten-ábrázolást... Isten használta fel. És lehet, hogy azóta sem teszi ezt mással, bármennyire is elolvadok a nagy pietista elődünk általam valósnak, hitelesnek vélt élményétől.
Igazából sokakban az a félelem fogalmazódott meg, hogy a Viskó átveszi a Biblia helyét, a Bibliánál erősebben határozza meg emberekben az isten-képet. Biztos, hogy némely ember esetében igaz, és biztos, hogyvan, akit tévelygés fele visz. De nem többeket, mint a Szentírás Szentlélek nélküli értelmezése. Nem többeket, mint a (valódi) szentek életének helytelen csodálata. Nem hasonlítgatni akarok, csak kifejteni azt, hogy ez egy olyan hiánypótló könyv, ami alapjában véve sok kérdésre biblikus választ ad (érezhető benne a korunk kérdéseinek ellensúlyozása: pl. a történelmi egyházak bűnt/bűntetést prédikáló hangsúlyeltolásával szemben a szerető Isten irányába való hangsúlyeltolás - viszont ezt a Biblia egyes könyveiben is észlelhetjük, és azok is csak egymással együtt egy egységben alkotnak egyensúlyos istenképet), szóval sok kérdésre ad biblikus választ, a mai társadalom "művésznyelvezetén" (ne kövezzetek meg ezért a megnevezésért, tudom, hogy távol áll az irodalmi értéktől, de ha az átlagtársadalom hollywood-ízlését tekintjük, akkor ez megfelel annak a nyelvezetnek, szintnek, művészi igénynek), és valóban vannak benne hibák, vannak benne sajátos értelmezések, viszont nem tudunk veszélyek nélküli könyvet találni,olvasni. Még a Bibliát sem. Éppen ezért ha az a szándék vezérel, hogy messziről elkerüljük az Isten félreismerésének a veszélyét, és ezért vetjük máglyára, akkor vele együtt sokmindent kellene, amit viszont előszeretettel babusgatunk.
Meggyőződésem, hogy nincsenek démonok a könyvben, sorai mögött, meggyőződésem, hogy csupán egy olvasmány, ami érdekes lehet, elgondolkoztathat, de bármilyen széles körben is terjed, nem fogja jobban alakítani az istenképet a társadalomban, mint a Biblia, meggyőződésem (tapasztalatból), hogy ha hatása alá is kerül az ember olvasás közben, ulegkésőbb a könyv lerakása és emésztése közben megfelelő perspektívát nyer, hogy kritikusan tudja szemlélni - még a Bibliát nem ismerő ember is - hiszen ez nem egy olyan könyv, amiből huzamosabb ideig újra meg újra visszatérve táplálkozhat, ezért máshol fogja keresni a továbbiakat - és éppen itt van a kulcsa a mi nyitottságunknak, ha elutasítólag közelítem meg egy ember istenélményét, akkor nem valószínű, hogy nyitni fog beszélgetésre, viszont ha Pál apostolként nyitott vagyok beszélgetésre még akár az ismeretlen isten kapcsán is, akkor igazából sikerül valamit átadnom az Isten elfogadó szeretetéből, a tékozló fiú apjának tárt karjaiból.
No, hirtelen ennyi böffent ki belőlem, mikőzben igazából jelentést kellene írnom a principálisomnak (lehet, hogy némelyetek Pannoniushoz hasonlóan azt mondanátok Gryllusra/rám, hogy hallgatnék én/írnék én jelentést, és zöngene künn a tücsök/szólnának hozzá okosabbak érdemben). De nyitott vagyok arra is, hogy én tévedek, kérlek, világítsatok rá.
Kissé hevesen és szétszórtan, de szeretettel,
Előd
Íme két tanulmány a témában:
Sipos Ete Zoltán írása
Pásztori Kupán István írása
gondolat Október 31.-re
2008. november 1.
A református egyház (tulajdonképpen az összes protestáns egyház) a reformáció csődjének az élő jele. Nem sikerült megújítani, csak egy párhuzamos újat indítani, ahol én diktálok (az én akaratom, vagy a szerintem való Isten-akarata nyilvánul meg). Ez a megújítás csődje. Új létrehozása a régi mellett. És azóta is a megújulások helyett újra meg újra újak keletkeznek. Aki kilép és újat indít, az csődöt mondott. Isten új ege és új földje a réginek az újjáteremtéséből lesz. Az a reformáció "ideája", és minden, ami egyéb/kevesebb, az csőd. ???
A református egyház (tulajdonképpen az összes protestáns egyház) a reformáció csődjének az élő jele. Nem sikerült megújítani, csak egy párhuzamos újat indítani, ahol én diktálok (az én akaratom, vagy a szerintem való Isten-akarata nyilvánul meg). Ez a megújítás csődje. Új létrehozása a régi mellett. És azóta is a megújulások helyett újra meg újra újak keletkeznek. Aki kilép és újat indít, az csődöt mondott. Isten új ege és új földje a réginek az újjáteremtéséből lesz. Az a reformáció "ideája", és minden, ami egyéb/kevesebb, az csőd. ???
fele-barát
2008. szeptember 8.
Sokat gondolkoztam, hogy mit is jelent ez… mi az, hogy felebarát? Csak félig anyira jó, mint egy barát? Már majdnem az, de azért nem egészen…
Sokat gondolkoztam, hogy mit is jelent ez… mi az, hogy felebarát? Csak félig anyira jó, mint egy barát? Már majdnem az, de azért nem egészen…
A tegnap jöttem rá, hogy mit jelent – miközben istentiszteletre készültem. Legalábbis számomra ezt jelenti.
Nem fél értékű barát, hanem aki akkor is barát, ha a kapcsolat csak "félig él". Ha csak egyoldalú. A tipikus példázat a felebarátra az irgalmas samaritánus története. Úgy ápolta a sebesült, kirabolt embert, hogy a másik részéről semmiféle kapcsolatápolás nem létezett, sőt, még csak arra sem építhetett, hogy majd meghálálja az illető. Úgy szerette, mint saját magát: meglátta nyomorúságát, és bele tudott érezni, és áldozatot tudott hozni azért, hogy segítsen rajta. Magát szereti az ember ennyire, de mást ritkábban. És mindezt egy olyan kapcsolatban, aminek nincs előzménye, és kilátás sem a viszonzásra.
Felebarát = egyik fele barát még akkor is, ha a másik nem (tud). Jézus volt az első felebarát, és lehetővé tette ezáltal, hogy mi is felebarátok lehessünk – másoknak.
Felebarát = egyik fele barát még akkor is, ha a másik nem (tud). Jézus volt az első felebarát, és lehetővé tette ezáltal, hogy mi is felebarátok lehessünk – másoknak.
kritika az “anyám” részére
2008. április 4.
A református egyház kicsit sokat képzel magáról. Sokat vár el a tagoktól, túl sokat fogadtat meg a konfirmálókkal. Minden arra néz, hogy építse magát, hogy megtartsa magát (sokszor kétségbeesetten). Nem szeretem az "egyházadó" fogalmat (a tartalmát sem), de az "egyházfenntartói járulék" fogalmát még annyira sem. Nem tűnik annyira agresszívnek, sokkal kenetesebbnek. De azt hiszem, ebből sokkal jobban kilóg a lóláb. Ez jobban jelképezi azt a kegyes mázba burkolt nyerészkedést, ami akkor áll elő, amikor nincs missziós szellem. Az Egyház feladata nem az, hogy megtartsa magát, hogy építse magát (ezért is nagy kérdésem az egyházépítés létjogosultsága). Hanem az a feladata, hogy magára tekintettel nem léve vezessen embereket Jézushoz. Amikor már nem a feladat a lényeg, hanem az eszköz suvickolása, akkor már rossz úton járunk. Jézus maga mondta (és hiszem, nem csak individuumokra értette), hogy aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt. Aki pedig elveszíti értem és az evangéliumért, az megnyeri azt. Ennél jobban semmi nem ecseteli a jelenlegi helyzetet és a megoldást…Amelyik egyház csak magára mutat, magához akarja az embereket elvezetni, az beképzelt, és Istentől távol álló. Mert azt hiszi, hogy ex-cathedra nála van a kijelentés és a megtartatás. De garanciák vagyunk-e arra, hogy mi vagy az egyházszervezet (a ref.) soha nem fog elfordulni Istentől, és mindenkit ide kell irányítanunk, hogy Jézusra találjanak? Amennyiben ezt hiszem magamról, egyházamról, nyoma sincs bennem az alázatnak, de az Isten megértésének sem.
A református egyház kicsit sokat képzel magáról. Sokat vár el a tagoktól, túl sokat fogadtat meg a konfirmálókkal. Minden arra néz, hogy építse magát, hogy megtartsa magát (sokszor kétségbeesetten). Nem szeretem az "egyházadó" fogalmat (a tartalmát sem), de az "egyházfenntartói járulék" fogalmát még annyira sem. Nem tűnik annyira agresszívnek, sokkal kenetesebbnek. De azt hiszem, ebből sokkal jobban kilóg a lóláb. Ez jobban jelképezi azt a kegyes mázba burkolt nyerészkedést, ami akkor áll elő, amikor nincs missziós szellem. Az Egyház feladata nem az, hogy megtartsa magát, hogy építse magát (ezért is nagy kérdésem az egyházépítés létjogosultsága). Hanem az a feladata, hogy magára tekintettel nem léve vezessen embereket Jézushoz. Amikor már nem a feladat a lényeg, hanem az eszköz suvickolása, akkor már rossz úton járunk. Jézus maga mondta (és hiszem, nem csak individuumokra értette), hogy aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt. Aki pedig elveszíti értem és az evangéliumért, az megnyeri azt. Ennél jobban semmi nem ecseteli a jelenlegi helyzetet és a megoldást…Amelyik egyház csak magára mutat, magához akarja az embereket elvezetni, az beképzelt, és Istentől távol álló. Mert azt hiszi, hogy ex-cathedra nála van a kijelentés és a megtartatás. De garanciák vagyunk-e arra, hogy mi vagy az egyházszervezet (a ref.) soha nem fog elfordulni Istentől, és mindenkit ide kell irányítanunk, hogy Jézusra találjanak? Amennyiben ezt hiszem magamról, egyházamról, nyoma sincs bennem az alázatnak, de az Isten megértésének sem.
Teréz anya, bűz, bűntudat és sok más
2008. február 19.
hm… ha valakitől még egyszer azt hallom, hogy Teréz anya nem volt hívő kersztyén, akkor… hát nem tudom, mi lesz, de azt hiszem, ma élő tanuja voltam annak, hogy mégis az volt. Ember saját erejéből nem tudja megtenni azt, amit ő tett. És ez az, amit én is tapasztaltam. Emlékszem jól még azokra a szép elgondolásokra, hogy igen, én is tudnék annyira önfeláldozó lenni, hogy lehajoljak egy lepráshoz, megfogjam, segítsek rajta, egyáltalán közel legyek hozzá, közösséget vállaljak vele. Mert ugye a lepra egy súlyos betegség, és nagy áldozatkészség kell ahhoz, hogy ezt valaki megtehesse. De egy leprás nemcsak beteg… hanem (főleg a "harmadik világban") koszos és bűzös, és minden, amitől hányingere lesz a "civilizált" embernek. Ma (és az utóbbi hetekben) azzal küszködtem, hogy mit tegyek egy bűzös, idegesítő emberrel, akinek szükésge volt segítségre. Sokkal többre, mint amennyi számomra kényelmes lett volna, vagy egy esetleg "áldozatos"pénzadománnyal meg lehetett volna oldani. Folyton a bűzre gondoltam, arra, hogy mindent fertőtleníteni kell utána, hogy bizonyos dolgokhoz ne érjen hozzá, hogy ha kedves vagyok, ideszokik, és majd nem fogom tudni lerázni, és hasonlók… egy "egyszerű" rászorulttal nem tudok közösséget vállani. De majd a leprásokkal. Azoknak én lennék a megmentőjük… hogy szembe ne röhögjem magam. Mert mindig könnyű a négereket szeretni, amíg itt nálunk "csak" cigányok vannak, ők meg több ezer kilométerre innen. Mindig könnyeb azt az áldozatot "vállalni", ami elég távol áll tőlem, mint az, amit meg is tehetnék a következő percben, még ha kisebb is (és természetesen kevesebb dicsőséggel, elismeréssel jár).
hm… ha valakitől még egyszer azt hallom, hogy Teréz anya nem volt hívő kersztyén, akkor… hát nem tudom, mi lesz, de azt hiszem, ma élő tanuja voltam annak, hogy mégis az volt. Ember saját erejéből nem tudja megtenni azt, amit ő tett. És ez az, amit én is tapasztaltam. Emlékszem jól még azokra a szép elgondolásokra, hogy igen, én is tudnék annyira önfeláldozó lenni, hogy lehajoljak egy lepráshoz, megfogjam, segítsek rajta, egyáltalán közel legyek hozzá, közösséget vállaljak vele. Mert ugye a lepra egy súlyos betegség, és nagy áldozatkészség kell ahhoz, hogy ezt valaki megtehesse. De egy leprás nemcsak beteg… hanem (főleg a "harmadik világban") koszos és bűzös, és minden, amitől hányingere lesz a "civilizált" embernek. Ma (és az utóbbi hetekben) azzal küszködtem, hogy mit tegyek egy bűzös, idegesítő emberrel, akinek szükésge volt segítségre. Sokkal többre, mint amennyi számomra kényelmes lett volna, vagy egy esetleg "áldozatos"pénzadománnyal meg lehetett volna oldani. Folyton a bűzre gondoltam, arra, hogy mindent fertőtleníteni kell utána, hogy bizonyos dolgokhoz ne érjen hozzá, hogy ha kedves vagyok, ideszokik, és majd nem fogom tudni lerázni, és hasonlók… egy "egyszerű" rászorulttal nem tudok közösséget vállani. De majd a leprásokkal. Azoknak én lennék a megmentőjük… hogy szembe ne röhögjem magam. Mert mindig könnyű a négereket szeretni, amíg itt nálunk "csak" cigányok vannak, ők meg több ezer kilométerre innen. Mindig könnyeb azt az áldozatot "vállalni", ami elég távol áll tőlem, mint az, amit meg is tehetnék a következő percben, még ha kisebb is (és természetesen kevesebb dicsőséggel, elismeréssel jár).
Nehéz az élet, és még nehezebb keresztyénnek lenni. Magunktól lehetetlen. Ezért nem arról szól ez, mint a többi vallás: hogy meg kellene felelni Istennek, ahhoz, hogy elfogadjon. Elfogadott, és engem, bűzös senkiházit magához ölelt, nem vigyázott, hogy ne érjek a cuccaihoz ilyen piszkosan (bűnösen), nem azon gondolkozott közben, hogy majd utának fertőtlenítenie kell, mert különben elhányja magát. És ez fog indítani a jócselekedetre… remélem, egyszer tovább fogom tudni adni, amit kaptam Tőle.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)