A minap vettem egy darabka "erdélyi sonkácskát" (sunculita ardeleneasca). Ma reggelire meglátogattam. Amíg az x. falatot rágtam, és éppen terveztem az x+1. falatot, megakadt a szemem a zsinorján. Természetesen azt is megkezelték a színezékkel, a "kenhető füsttel", és olyan kívánatosan nézett ki, hogy becsszóra több percen keresztül magamból kiszállva azon gondolkoztam, hogy levágjak belőle egy darabot és megkóstoljam. Szerencsére, volt annyira nagy az x. falat, hogy mire lenyeltem, meg is jött az eszem.
Hogyan higgyek ezután magamnak, annak, amit kívánok?
=))
2011. április 15., péntek
2011. április 14., csütörtök
2011. április 13., szerda
"gyerek vagyok, és utcákon át szaladok..."
Van, amikor nem te kavarod a tejet, az kavar fel téged (nehogymá' a pullóver kösse a nagymamát; nehogymá' a fagyi visszanyaljon; nehogymá' a kutyát csóválja a farka; stb. - mintájára)
Az előbb egy pohár tej landolt az ablakomon. Nem láttam a tettest, elrohant. Vagy valami rakoncátlan, elégedetlen iskolások a szembenlevő suliból, vagy dühös FIKÉ-sek protestálnak :) (de az is lehet, hogy maga a püspök úr fejezi ki szolgálatom iránti elégedetlenségét).
Francba is... én akarok az ablak s a pohár másik oldalán lenni!!!
Az előbb egy pohár tej landolt az ablakomon. Nem láttam a tettest, elrohant. Vagy valami rakoncátlan, elégedetlen iskolások a szembenlevő suliból, vagy dühös FIKÉ-sek protestálnak :) (de az is lehet, hogy maga a püspök úr fejezi ki szolgálatom iránti elégedetlenségét).
Francba is... én akarok az ablak s a pohár másik oldalán lenni!!!
Egy hirtelen írás a Viskóval kapcsolatos reakciókra... azaz re-reakció :)
Nemrég a FIKÉ-ben volt egy bibliaóra, ahol a Viskót vitattuk meg. Egyik munkatárs vezette be, aki erről írja az államvizsga dolgozatát. Anélkül, hogy olvastam volna Pásztori Kupán István értekezését (most sem olvastam végig, csak szemelvényesen), a végén 2-3 személy részéről is részben hasonló gondolatok/megközelítések érkeztek.
Túlságosan démonizáljuk, félünk egy ilyen irodalmi műtől, és a félelem arra vezet, hogy ne szabadon és nyitottan kezdjük el kritizálni (a szó legnemesebb értelmében), hanem eleve elítélő szándékkal boncolgatva, kákán csomót keresve. Így jut el Sípos Ete Zoltán a tanulmányában oda, hogy igazságtalanul kiragadjon mondatokat a kontextusból, félreértelmezzen, olyan tartalmat/szándékot tulajdonítson neki, amit egyrészt az író nem feltétlenül szándékozott, másrészt nem is sejlik ki a könyv egészéből, csak kiragadva.
A FÉLELEM az, ami miatt óvni akarjuk a szegény félrevezethető olvasót, kiválogatni és megrágni neki azt, hogy mit olvashat és hogyan értelmezhet, mert istenmencccsen, még elsiklik a hite és eretnek lesz. Ugyanakkor vígan ajánlunk arminianizmustól hemzsegő könyveket, olvasmányokat, énekeket embereknek, hogy álljanak lábukra, szedjék össze magukat, hagyjanak fel a bűnnel, döntsenek Isten mellett és térjenek meg.
Kedves asztaltársak. Az én hitem nem kristálytiszta,de még csak egy füst- vagy tejüvegnek sem megfelelő tisztaságú, de meg vagyok győződve, hogy a homályos látás nem csak rám, vagy szegény tévelygő, kereső emberekre vonatkozik, hanem a legnagyobb teológusra, legmegbecsültebb véneinkre stb. is. És meg vagyok győződve, hogy Isten kézenfog, és vezet minket a tévelygések rengetegében. És a tévelygés alatt nem csak a Viskót értem, hanem a Bibliát is. Azaz mielőtt bárki felhorkanna: a bibliaértelmezéseink útvesztőjét is.
Nem veszem egy lapra a két könyvet, távol álljon tőlem. Csak a magam (és mindannyiunk) megkísérthetőségét terjesztem ki mindennel, ami által Istennel kerülök kapcsolatba. Olvasmány, másnak az istenélménye (bizonyságtétel), ének stb. Ezért azt mondom, hogy ha merjük Dosztojevszkij műveiben felfedezni a bizonyságtételt, vagy merjük Zinzendorf megtérési bizonyságtételében szereplő Krisztus-festményben felfedezni az Istent, akkor merjünk imádkozva bár, de nyitottan közeledni a Viskó szerzőjének bizonyságtétele felé is. Nem Zinzendorf megtérés-élménye szentesítette azt az amúgy blaszfémikus Isten-ábrázolást... Isten használta fel. És lehet, hogy azóta sem teszi ezt mással, bármennyire is elolvadok a nagy pietista elődünk általam valósnak, hitelesnek vélt élményétől.
Igazából sokakban az a félelem fogalmazódott meg, hogy a Viskó átveszi a Biblia helyét, a Bibliánál erősebben határozza meg emberekben az isten-képet. Biztos, hogy némely ember esetében igaz, és biztos, hogyvan, akit tévelygés fele visz. De nem többeket, mint a Szentírás Szentlélek nélküli értelmezése. Nem többeket, mint a (valódi) szentek életének helytelen csodálata. Nem hasonlítgatni akarok, csak kifejteni azt, hogy ez egy olyan hiánypótló könyv, ami alapjában véve sok kérdésre biblikus választ ad (érezhető benne a korunk kérdéseinek ellensúlyozása: pl. a történelmi egyházak bűnt/bűntetést prédikáló hangsúlyeltolásával szemben a szerető Isten irányába való hangsúlyeltolás - viszont ezt a Biblia egyes könyveiben is észlelhetjük, és azok is csak egymással együtt egy egységben alkotnak egyensúlyos istenképet), szóval sok kérdésre ad biblikus választ, a mai társadalom "művésznyelvezetén" (ne kövezzetek meg ezért a megnevezésért, tudom, hogy távol áll az irodalmi értéktől, de ha az átlagtársadalom hollywood-ízlését tekintjük, akkor ez megfelel annak a nyelvezetnek, szintnek, művészi igénynek), és valóban vannak benne hibák, vannak benne sajátos értelmezések, viszont nem tudunk veszélyek nélküli könyvet találni,olvasni. Még a Bibliát sem. Éppen ezért ha az a szándék vezérel, hogy messziről elkerüljük az Isten félreismerésének a veszélyét, és ezért vetjük máglyára, akkor vele együtt sokmindent kellene, amit viszont előszeretettel babusgatunk.
Meggyőződésem, hogy nincsenek démonok a könyvben, sorai mögött, meggyőződésem, hogy csupán egy olvasmány, ami érdekes lehet, elgondolkoztathat, de bármilyen széles körben is terjed, nem fogja jobban alakítani az istenképet a társadalomban, mint a Biblia, meggyőződésem (tapasztalatból), hogy ha hatása alá is kerül az ember olvasás közben, ulegkésőbb a könyv lerakása és emésztése közben megfelelő perspektívát nyer, hogy kritikusan tudja szemlélni - még a Bibliát nem ismerő ember is - hiszen ez nem egy olyan könyv, amiből huzamosabb ideig újra meg újra visszatérve táplálkozhat, ezért máshol fogja keresni a továbbiakat - és éppen itt van a kulcsa a mi nyitottságunknak, ha elutasítólag közelítem meg egy ember istenélményét, akkor nem valószínű, hogy nyitni fog beszélgetésre, viszont ha Pál apostolként nyitott vagyok beszélgetésre még akár az ismeretlen isten kapcsán is, akkor igazából sikerül valamit átadnom az Isten elfogadó szeretetéből, a tékozló fiú apjának tárt karjaiból.
No, hirtelen ennyi böffent ki belőlem, mikőzben igazából jelentést kellene írnom a principálisomnak (lehet, hogy némelyetek Pannoniushoz hasonlóan azt mondanátok Gryllusra/rám, hogy hallgatnék én/írnék én jelentést, és zöngene künn a tücsök/szólnának hozzá okosabbak érdemben). De nyitott vagyok arra is, hogy én tévedek, kérlek, világítsatok rá.
Kissé hevesen és szétszórtan, de szeretettel,
Előd
Íme két tanulmány a témában:
Sipos Ete Zoltán írása
Pásztori Kupán István írása
Túlságosan démonizáljuk, félünk egy ilyen irodalmi műtől, és a félelem arra vezet, hogy ne szabadon és nyitottan kezdjük el kritizálni (a szó legnemesebb értelmében), hanem eleve elítélő szándékkal boncolgatva, kákán csomót keresve. Így jut el Sípos Ete Zoltán a tanulmányában oda, hogy igazságtalanul kiragadjon mondatokat a kontextusból, félreértelmezzen, olyan tartalmat/szándékot tulajdonítson neki, amit egyrészt az író nem feltétlenül szándékozott, másrészt nem is sejlik ki a könyv egészéből, csak kiragadva.
A FÉLELEM az, ami miatt óvni akarjuk a szegény félrevezethető olvasót, kiválogatni és megrágni neki azt, hogy mit olvashat és hogyan értelmezhet, mert istenmencccsen, még elsiklik a hite és eretnek lesz. Ugyanakkor vígan ajánlunk arminianizmustól hemzsegő könyveket, olvasmányokat, énekeket embereknek, hogy álljanak lábukra, szedjék össze magukat, hagyjanak fel a bűnnel, döntsenek Isten mellett és térjenek meg.
Kedves asztaltársak. Az én hitem nem kristálytiszta,de még csak egy füst- vagy tejüvegnek sem megfelelő tisztaságú, de meg vagyok győződve, hogy a homályos látás nem csak rám, vagy szegény tévelygő, kereső emberekre vonatkozik, hanem a legnagyobb teológusra, legmegbecsültebb véneinkre stb. is. És meg vagyok győződve, hogy Isten kézenfog, és vezet minket a tévelygések rengetegében. És a tévelygés alatt nem csak a Viskót értem, hanem a Bibliát is. Azaz mielőtt bárki felhorkanna: a bibliaértelmezéseink útvesztőjét is.
Nem veszem egy lapra a két könyvet, távol álljon tőlem. Csak a magam (és mindannyiunk) megkísérthetőségét terjesztem ki mindennel, ami által Istennel kerülök kapcsolatba. Olvasmány, másnak az istenélménye (bizonyságtétel), ének stb. Ezért azt mondom, hogy ha merjük Dosztojevszkij műveiben felfedezni a bizonyságtételt, vagy merjük Zinzendorf megtérési bizonyságtételében szereplő Krisztus-festményben felfedezni az Istent, akkor merjünk imádkozva bár, de nyitottan közeledni a Viskó szerzőjének bizonyságtétele felé is. Nem Zinzendorf megtérés-élménye szentesítette azt az amúgy blaszfémikus Isten-ábrázolást... Isten használta fel. És lehet, hogy azóta sem teszi ezt mással, bármennyire is elolvadok a nagy pietista elődünk általam valósnak, hitelesnek vélt élményétől.
Igazából sokakban az a félelem fogalmazódott meg, hogy a Viskó átveszi a Biblia helyét, a Bibliánál erősebben határozza meg emberekben az isten-képet. Biztos, hogy némely ember esetében igaz, és biztos, hogyvan, akit tévelygés fele visz. De nem többeket, mint a Szentírás Szentlélek nélküli értelmezése. Nem többeket, mint a (valódi) szentek életének helytelen csodálata. Nem hasonlítgatni akarok, csak kifejteni azt, hogy ez egy olyan hiánypótló könyv, ami alapjában véve sok kérdésre biblikus választ ad (érezhető benne a korunk kérdéseinek ellensúlyozása: pl. a történelmi egyházak bűnt/bűntetést prédikáló hangsúlyeltolásával szemben a szerető Isten irányába való hangsúlyeltolás - viszont ezt a Biblia egyes könyveiben is észlelhetjük, és azok is csak egymással együtt egy egységben alkotnak egyensúlyos istenképet), szóval sok kérdésre ad biblikus választ, a mai társadalom "művésznyelvezetén" (ne kövezzetek meg ezért a megnevezésért, tudom, hogy távol áll az irodalmi értéktől, de ha az átlagtársadalom hollywood-ízlését tekintjük, akkor ez megfelel annak a nyelvezetnek, szintnek, művészi igénynek), és valóban vannak benne hibák, vannak benne sajátos értelmezések, viszont nem tudunk veszélyek nélküli könyvet találni,olvasni. Még a Bibliát sem. Éppen ezért ha az a szándék vezérel, hogy messziről elkerüljük az Isten félreismerésének a veszélyét, és ezért vetjük máglyára, akkor vele együtt sokmindent kellene, amit viszont előszeretettel babusgatunk.
Meggyőződésem, hogy nincsenek démonok a könyvben, sorai mögött, meggyőződésem, hogy csupán egy olvasmány, ami érdekes lehet, elgondolkoztathat, de bármilyen széles körben is terjed, nem fogja jobban alakítani az istenképet a társadalomban, mint a Biblia, meggyőződésem (tapasztalatból), hogy ha hatása alá is kerül az ember olvasás közben, ulegkésőbb a könyv lerakása és emésztése közben megfelelő perspektívát nyer, hogy kritikusan tudja szemlélni - még a Bibliát nem ismerő ember is - hiszen ez nem egy olyan könyv, amiből huzamosabb ideig újra meg újra visszatérve táplálkozhat, ezért máshol fogja keresni a továbbiakat - és éppen itt van a kulcsa a mi nyitottságunknak, ha elutasítólag közelítem meg egy ember istenélményét, akkor nem valószínű, hogy nyitni fog beszélgetésre, viszont ha Pál apostolként nyitott vagyok beszélgetésre még akár az ismeretlen isten kapcsán is, akkor igazából sikerül valamit átadnom az Isten elfogadó szeretetéből, a tékozló fiú apjának tárt karjaiból.
No, hirtelen ennyi böffent ki belőlem, mikőzben igazából jelentést kellene írnom a principálisomnak (lehet, hogy némelyetek Pannoniushoz hasonlóan azt mondanátok Gryllusra/rám, hogy hallgatnék én/írnék én jelentést, és zöngene künn a tücsök/szólnának hozzá okosabbak érdemben). De nyitott vagyok arra is, hogy én tévedek, kérlek, világítsatok rá.
Kissé hevesen és szétszórtan, de szeretettel,
Előd
Íme két tanulmány a témában:
Sipos Ete Zoltán írása
Pásztori Kupán István írása
gondolat Október 31.-re
2008. november 1.
A református egyház (tulajdonképpen az összes protestáns egyház) a reformáció csődjének az élő jele. Nem sikerült megújítani, csak egy párhuzamos újat indítani, ahol én diktálok (az én akaratom, vagy a szerintem való Isten-akarata nyilvánul meg). Ez a megújítás csődje. Új létrehozása a régi mellett. És azóta is a megújulások helyett újra meg újra újak keletkeznek. Aki kilép és újat indít, az csődöt mondott. Isten új ege és új földje a réginek az újjáteremtéséből lesz. Az a reformáció "ideája", és minden, ami egyéb/kevesebb, az csőd. ???
A református egyház (tulajdonképpen az összes protestáns egyház) a reformáció csődjének az élő jele. Nem sikerült megújítani, csak egy párhuzamos újat indítani, ahol én diktálok (az én akaratom, vagy a szerintem való Isten-akarata nyilvánul meg). Ez a megújítás csődje. Új létrehozása a régi mellett. És azóta is a megújulások helyett újra meg újra újak keletkeznek. Aki kilép és újat indít, az csődöt mondott. Isten új ege és új földje a réginek az újjáteremtéséből lesz. Az a reformáció "ideája", és minden, ami egyéb/kevesebb, az csőd. ???
fele-barát
2008. szeptember 8.
Sokat gondolkoztam, hogy mit is jelent ez… mi az, hogy felebarát? Csak félig anyira jó, mint egy barát? Már majdnem az, de azért nem egészen…
Sokat gondolkoztam, hogy mit is jelent ez… mi az, hogy felebarát? Csak félig anyira jó, mint egy barát? Már majdnem az, de azért nem egészen…
A tegnap jöttem rá, hogy mit jelent – miközben istentiszteletre készültem. Legalábbis számomra ezt jelenti.
Nem fél értékű barát, hanem aki akkor is barát, ha a kapcsolat csak "félig él". Ha csak egyoldalú. A tipikus példázat a felebarátra az irgalmas samaritánus története. Úgy ápolta a sebesült, kirabolt embert, hogy a másik részéről semmiféle kapcsolatápolás nem létezett, sőt, még csak arra sem építhetett, hogy majd meghálálja az illető. Úgy szerette, mint saját magát: meglátta nyomorúságát, és bele tudott érezni, és áldozatot tudott hozni azért, hogy segítsen rajta. Magát szereti az ember ennyire, de mást ritkábban. És mindezt egy olyan kapcsolatban, aminek nincs előzménye, és kilátás sem a viszonzásra.
Felebarát = egyik fele barát még akkor is, ha a másik nem (tud). Jézus volt az első felebarát, és lehetővé tette ezáltal, hogy mi is felebarátok lehessünk – másoknak.
Felebarát = egyik fele barát még akkor is, ha a másik nem (tud). Jézus volt az első felebarát, és lehetővé tette ezáltal, hogy mi is felebarátok lehessünk – másoknak.
kritika az “anyám” részére
2008. április 4.
A református egyház kicsit sokat képzel magáról. Sokat vár el a tagoktól, túl sokat fogadtat meg a konfirmálókkal. Minden arra néz, hogy építse magát, hogy megtartsa magát (sokszor kétségbeesetten). Nem szeretem az "egyházadó" fogalmat (a tartalmát sem), de az "egyházfenntartói járulék" fogalmát még annyira sem. Nem tűnik annyira agresszívnek, sokkal kenetesebbnek. De azt hiszem, ebből sokkal jobban kilóg a lóláb. Ez jobban jelképezi azt a kegyes mázba burkolt nyerészkedést, ami akkor áll elő, amikor nincs missziós szellem. Az Egyház feladata nem az, hogy megtartsa magát, hogy építse magát (ezért is nagy kérdésem az egyházépítés létjogosultsága). Hanem az a feladata, hogy magára tekintettel nem léve vezessen embereket Jézushoz. Amikor már nem a feladat a lényeg, hanem az eszköz suvickolása, akkor már rossz úton járunk. Jézus maga mondta (és hiszem, nem csak individuumokra értette), hogy aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt. Aki pedig elveszíti értem és az evangéliumért, az megnyeri azt. Ennél jobban semmi nem ecseteli a jelenlegi helyzetet és a megoldást…Amelyik egyház csak magára mutat, magához akarja az embereket elvezetni, az beképzelt, és Istentől távol álló. Mert azt hiszi, hogy ex-cathedra nála van a kijelentés és a megtartatás. De garanciák vagyunk-e arra, hogy mi vagy az egyházszervezet (a ref.) soha nem fog elfordulni Istentől, és mindenkit ide kell irányítanunk, hogy Jézusra találjanak? Amennyiben ezt hiszem magamról, egyházamról, nyoma sincs bennem az alázatnak, de az Isten megértésének sem.
A református egyház kicsit sokat képzel magáról. Sokat vár el a tagoktól, túl sokat fogadtat meg a konfirmálókkal. Minden arra néz, hogy építse magát, hogy megtartsa magát (sokszor kétségbeesetten). Nem szeretem az "egyházadó" fogalmat (a tartalmát sem), de az "egyházfenntartói járulék" fogalmát még annyira sem. Nem tűnik annyira agresszívnek, sokkal kenetesebbnek. De azt hiszem, ebből sokkal jobban kilóg a lóláb. Ez jobban jelképezi azt a kegyes mázba burkolt nyerészkedést, ami akkor áll elő, amikor nincs missziós szellem. Az Egyház feladata nem az, hogy megtartsa magát, hogy építse magát (ezért is nagy kérdésem az egyházépítés létjogosultsága). Hanem az a feladata, hogy magára tekintettel nem léve vezessen embereket Jézushoz. Amikor már nem a feladat a lényeg, hanem az eszköz suvickolása, akkor már rossz úton járunk. Jézus maga mondta (és hiszem, nem csak individuumokra értette), hogy aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt. Aki pedig elveszíti értem és az evangéliumért, az megnyeri azt. Ennél jobban semmi nem ecseteli a jelenlegi helyzetet és a megoldást…Amelyik egyház csak magára mutat, magához akarja az embereket elvezetni, az beképzelt, és Istentől távol álló. Mert azt hiszi, hogy ex-cathedra nála van a kijelentés és a megtartatás. De garanciák vagyunk-e arra, hogy mi vagy az egyházszervezet (a ref.) soha nem fog elfordulni Istentől, és mindenkit ide kell irányítanunk, hogy Jézusra találjanak? Amennyiben ezt hiszem magamról, egyházamról, nyoma sincs bennem az alázatnak, de az Isten megértésének sem.
Teréz anya, bűz, bűntudat és sok más
2008. február 19.
hm… ha valakitől még egyszer azt hallom, hogy Teréz anya nem volt hívő kersztyén, akkor… hát nem tudom, mi lesz, de azt hiszem, ma élő tanuja voltam annak, hogy mégis az volt. Ember saját erejéből nem tudja megtenni azt, amit ő tett. És ez az, amit én is tapasztaltam. Emlékszem jól még azokra a szép elgondolásokra, hogy igen, én is tudnék annyira önfeláldozó lenni, hogy lehajoljak egy lepráshoz, megfogjam, segítsek rajta, egyáltalán közel legyek hozzá, közösséget vállaljak vele. Mert ugye a lepra egy súlyos betegség, és nagy áldozatkészség kell ahhoz, hogy ezt valaki megtehesse. De egy leprás nemcsak beteg… hanem (főleg a "harmadik világban") koszos és bűzös, és minden, amitől hányingere lesz a "civilizált" embernek. Ma (és az utóbbi hetekben) azzal küszködtem, hogy mit tegyek egy bűzös, idegesítő emberrel, akinek szükésge volt segítségre. Sokkal többre, mint amennyi számomra kényelmes lett volna, vagy egy esetleg "áldozatos"pénzadománnyal meg lehetett volna oldani. Folyton a bűzre gondoltam, arra, hogy mindent fertőtleníteni kell utána, hogy bizonyos dolgokhoz ne érjen hozzá, hogy ha kedves vagyok, ideszokik, és majd nem fogom tudni lerázni, és hasonlók… egy "egyszerű" rászorulttal nem tudok közösséget vállani. De majd a leprásokkal. Azoknak én lennék a megmentőjük… hogy szembe ne röhögjem magam. Mert mindig könnyű a négereket szeretni, amíg itt nálunk "csak" cigányok vannak, ők meg több ezer kilométerre innen. Mindig könnyeb azt az áldozatot "vállalni", ami elég távol áll tőlem, mint az, amit meg is tehetnék a következő percben, még ha kisebb is (és természetesen kevesebb dicsőséggel, elismeréssel jár).
hm… ha valakitől még egyszer azt hallom, hogy Teréz anya nem volt hívő kersztyén, akkor… hát nem tudom, mi lesz, de azt hiszem, ma élő tanuja voltam annak, hogy mégis az volt. Ember saját erejéből nem tudja megtenni azt, amit ő tett. És ez az, amit én is tapasztaltam. Emlékszem jól még azokra a szép elgondolásokra, hogy igen, én is tudnék annyira önfeláldozó lenni, hogy lehajoljak egy lepráshoz, megfogjam, segítsek rajta, egyáltalán közel legyek hozzá, közösséget vállaljak vele. Mert ugye a lepra egy súlyos betegség, és nagy áldozatkészség kell ahhoz, hogy ezt valaki megtehesse. De egy leprás nemcsak beteg… hanem (főleg a "harmadik világban") koszos és bűzös, és minden, amitől hányingere lesz a "civilizált" embernek. Ma (és az utóbbi hetekben) azzal küszködtem, hogy mit tegyek egy bűzös, idegesítő emberrel, akinek szükésge volt segítségre. Sokkal többre, mint amennyi számomra kényelmes lett volna, vagy egy esetleg "áldozatos"pénzadománnyal meg lehetett volna oldani. Folyton a bűzre gondoltam, arra, hogy mindent fertőtleníteni kell utána, hogy bizonyos dolgokhoz ne érjen hozzá, hogy ha kedves vagyok, ideszokik, és majd nem fogom tudni lerázni, és hasonlók… egy "egyszerű" rászorulttal nem tudok közösséget vállani. De majd a leprásokkal. Azoknak én lennék a megmentőjük… hogy szembe ne röhögjem magam. Mert mindig könnyű a négereket szeretni, amíg itt nálunk "csak" cigányok vannak, ők meg több ezer kilométerre innen. Mindig könnyeb azt az áldozatot "vállalni", ami elég távol áll tőlem, mint az, amit meg is tehetnék a következő percben, még ha kisebb is (és természetesen kevesebb dicsőséggel, elismeréssel jár).
Nehéz az élet, és még nehezebb keresztyénnek lenni. Magunktól lehetetlen. Ezért nem arról szól ez, mint a többi vallás: hogy meg kellene felelni Istennek, ahhoz, hogy elfogadjon. Elfogadott, és engem, bűzös senkiházit magához ölelt, nem vigyázott, hogy ne érjek a cuccaihoz ilyen piszkosan (bűnösen), nem azon gondolkozott közben, hogy majd utának fertőtlenítenie kell, mert különben elhányja magát. És ez fog indítani a jócselekedetre… remélem, egyszer tovább fogom tudni adni, amit kaptam Tőle.
kapcsolataim
2008. január 15.
Érdekes dolgon filóztam ma megint. Éppen az Ábel-trilógiát olvasom újra (bár csak az első részre emléxem). Ábel az országban – itt kaptam fel egy kicsit a fejem arra, hogy amikor Kolozsváron van Ábel, akkor van egy-két rossz tapasztalata egy bizonyos személlyel. És legközelebb, mikor újra látja az utcán, megszólítja (pedig elmehtne simán mellette, éppen parókát meg álszakállat viselt). Vajon miért? Olyan kétségbeesett lenne, mert kevés embert ismer a városban? Hiszen megismerkedhetne mással… És ekkor gondoltam arra, hogy talán az én mentalitásommal lenne baj? Hogy olyan könnyen lemondok emberekről, kapcsolatokról, mert van 1 vagy 2 kellemetlen tapasztalatom (vagy éppen csak más, mint amit elvárok). Mert annyian vannak a világban, akiket meg lehet ismerni (lehet pótolni a veszteséget) – de ilyen alapon mindenkit ott kell hagynom előbb vagy utóbb, és másvalakit keresnem. Ki kellene építeni a kapcsolatokat, nempedig megszakítani. De itt már megint bejön valami egyéb tényező is, amiről szintén ma gondolkoztam el, egy prédikáció hallatán (John Lin). De azt hiszem, azt már csak holnap.
Érdekes dolgon filóztam ma megint. Éppen az Ábel-trilógiát olvasom újra (bár csak az első részre emléxem). Ábel az országban – itt kaptam fel egy kicsit a fejem arra, hogy amikor Kolozsváron van Ábel, akkor van egy-két rossz tapasztalata egy bizonyos személlyel. És legközelebb, mikor újra látja az utcán, megszólítja (pedig elmehtne simán mellette, éppen parókát meg álszakállat viselt). Vajon miért? Olyan kétségbeesett lenne, mert kevés embert ismer a városban? Hiszen megismerkedhetne mással… És ekkor gondoltam arra, hogy talán az én mentalitásommal lenne baj? Hogy olyan könnyen lemondok emberekről, kapcsolatokról, mert van 1 vagy 2 kellemetlen tapasztalatom (vagy éppen csak más, mint amit elvárok). Mert annyian vannak a világban, akiket meg lehet ismerni (lehet pótolni a veszteséget) – de ilyen alapon mindenkit ott kell hagynom előbb vagy utóbb, és másvalakit keresnem. Ki kellene építeni a kapcsolatokat, nempedig megszakítani. De itt már megint bejön valami egyéb tényező is, amiről szintén ma gondolkoztam el, egy prédikáció hallatán (John Lin). De azt hiszem, azt már csak holnap.
ui. lehet, hogy nem is olyan nagy felfedezés ez, de talán megérte azt a pár gondolatot, meg ezt pár szót…
Hát.. itt a Karácsony, és nem álltam félre…
2007. december 25.
Nagyon érdekesen alakult ez a Szentestém. A templomban kezdődött. Nagyon jó volt a hangulat, jó volt a prédikáció, szólt is hozzám, és már ma este fel is tudtam használni egy beszélgetésben
Nagyon érdekesen alakult ez a Szentestém. A templomban kezdődött. Nagyon jó volt a hangulat, jó volt a prédikáció, szólt is hozzám, és már ma este fel is tudtam használni egy beszélgetésben
Aztán kaptam egy gyertyát, és tüzet kértem a cserkészektől, akik Betlehemből hozták a lángot a Születés kápolnából. De pont mielőtt beléptem volna az irodába, kialudt… nem mentem vissza újból kérni.
Nagyon kellemes volt az irodai hangulat, sokan voltunk… aztán mindenki hazament a családjához. Kaptam egy nagyon kedves meghívást egy vacsorára. De visszautasítottam. Reméltem, hogy a szüleimet itt találom magamnál, nem kell egy teljesen üres lakásba visszamennem Karácsony estéjén. Nagyon rossz volt egyedül hazajönni, míg a többiek együtt mentek más irányba, mindenki a családjához.
Hazaértem, és… meglepi: itt voltak a szüleim. Annyira örültem nekik (még ha esetleg nem is látszott rajatm), mint ahogy már nagyon régóta nem.
Aztán ők is elmentek. És egyedül maradtam. És elkezdtem gondolkozni azon, hogy tényleg egyedül vagyok? Mert nem ezt hiszem. Hanem, hogy Isten velem van. De akkor miért érzem ezt a magányt? Választ nem kaptam rá… legalábbis nem úgy, ahogy vártam. Elbeszélgettem valakivel (jahúmesszendzseren), és annyira jó volt az a beszélgetés… nagyon feldobott.
Újból az az érzés van bennem: szeretném megtapasztalni, hogy mit jelent az: "született ma NEKTEK…" Milyen lehet másnak születni, másnak élni, másnak halni meg? Ő nekem született, nekem, aki olyan nehezen tudok akár pár percet vagy pár órát másra szánni… olyannak született, aki semmivel ki nem érdemelte. Érti ezt valaki…?
Megértő (felfogó) Karácsonyt mindenkinek!
miért kell mindig címet adni…?
2007. december 18.
Ma volt valami a fejemben, amit le akartam ide írni, de mire ide jutottam, elfelejtettem
Szoktam én ilyent. No sebaj.
Ma volt valami a fejemben, amit le akartam ide írni, de mire ide jutottam, elfelejtettem
Szoktam én ilyent. No sebaj.Ma elhoztam az órámat az órástól. Azt a régi, mechanikus orosz órát, amit apjától örököltem (Raketa a neve), és úgy feszítek vele, mint malac a jegen. Bár nem menő már az ilyen óra… de én nagyon szeretem. És még akarok venni egyet, egy használtat, egy automatikus Seikot. Az órással már meg is beszéltem, hogy elviszem hozzá rögtön, hogy nézze meg, tegye egy kicsit rendbe, és már fogom is hordani. Sokat érnek ezek az órák, de nem divatosak. De teszek rá…
Holnaptól… ööö, mától fogva be fogok járni délelőttönként az irodába, hogy ott készüljek, mert talán jobban fog menni, mint itthon. De maga a reggeli kelés, és az a rövid séta az irodáig is jót fog tenni.
Mindenkinek áldott készülödést a Karácsonyra!!! (készülődés = leegyszerűsíteni a dolgokat, hogy ne vesztődjön el a lényeg sok protokollcucc között, mint pl. az ajándékozás, díszítés meg szervezés…)
“Jön a Karácsony! – Akkor álljunk félre…”
2007. december 16.
Úgy látom, hogy nagyon kemény 2 hét elébe nézek, sok lesz a szolgálat, főleg hétvégén, meg az ünnepen. De azt hiszem, olyan nagyon nem árthat nekem… azt mondják (én is), hogy ami nem öl meg, az megerősít. Azt hiszem éppen itt lenne az ideje, hogy megerősödjek.
Remélem, hogy egyszer eljutok arra a "szintre", amikor egy ilyen szöveget 2-3 mondatban is meg tudok érthetően fogalmazni… 
Úgy látom, hogy nagyon kemény 2 hét elébe nézek, sok lesz a szolgálat, főleg hétvégén, meg az ünnepen. De azt hiszem, olyan nagyon nem árthat nekem… azt mondják (én is), hogy ami nem öl meg, az megerősít. Azt hiszem éppen itt lenne az ideje, hogy megerősödjek.
Ma istentiszteleten Lehel prédikált, a MIFIKE-lelkész, és a kórusuk is énekelt. Egy dolog nagyon megfogott a szolgálatból: a 130. Zsoltár volt az alapige. Egy része így szólt: "Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt" (ez vers/ének, azért ismétel). És arról beszélt Lehel, hogy az éjjeli őrök alig várták már, hogy virradjon, hogy megnyugodhassanak, hogy le lehessen engedni a fegyvert, hogy megpihenhessenek, hogy a stressz, a vigyázás véget érjen. A hívő ember lelke még ennél is jobban várj az Urat. Úgy gondolom, hogy Isten nem vletlenül ihlette meg a zsoltárírót ezzel a példával. Mert a keresztyén embernek is olyan ébernek kell lennie ebben a világban, mint régebb az éjjeli őröknek. A támadás állandó veszély. És most nem arról beszélek, amit általában a papok szájából hallanak, hogy "a bűnös világ" meg a "bűnös kívánságok", meg hogy minden ami nem elszálltan lelki, az rossz, és azt ki kell prédikálni. Hanem arról, hogy az ellenség már ritkán támad erőbedobással, sokkal inkább az a taktikája, hogy "elaltasson", hogy az éberséget valahogy elvegye, hogy egy-két "ártatlan" dolgot kedvessé tegyen, ami mellett aztán egyéb is beözönlik. Az éberségem fontos. Az is fontos, hogy tudjam, hogy állandó támadás alatt vagyok. És ha már hosszú ideig túl kényelmesen élek, akkor ott valami nincs rendben. Akkor már érzéstelenítve vagyok (akár magamra nézve, akár másokra nézve).
A másik dolog meg az, hogy akkor tudom igazán várni az Urat, ha a jelenlegi állapotommal nem vagyok megelégedve. Akkor várom a reggelt, ha nem tetszik az éjszaka. Ha valami miatt kellemetlen, kényelmetlen vagy veszélyes éppen. Akkor megváltás az Ő érkezése.
Ha azt érzem/látom magamon, hogy úgy igazából nem várom Őt, akkor azt jelenti, hogy valami baj van az életemmel. Valami kielégít engem, vagy valami másban kersem a megelégedésemet. Akkor nem az a megoldás, hogy azon erőlködöm, hogy várjam Őt, hanem az, hogy megvizsgálom az indítékaimat, az örömeimet, az életcélomat, az értékrendemet stb.
Kedden megyek baba-látogatóba, és még mindig nincs sok ajándék-ötletem…
új élet
2007. december 14.
Ma reggel 7 óra körül nagybácsi lettem!!! Megszületett Kendi-Szakács Arszlán(ka)
Ma reggel 7 óra körül nagybácsi lettem!!! Megszületett Kendi-Szakács Arszlán(ka)
Remélem, jó nagybácsi leszek (ha már gazdag nem…). Sajnos, látogatni még nem lehet, császármetszéssel született, ezért Júliát még nem engedik halandó emberek közelébe. Majd kedden megyek el hozzájuk. Addig valami jó, frappáns kis ajándékot kellene kitalálnom…
Kívánj sok sikert …
semmi különös…
2007. december 14.
Ma nem történt semmi különös, semmi nagy dolog nem jutott eszembe, csak annyira be vagyok lelkesedve ez a blog miatt, hogy kívánok írni. Még. Nálam nem nagyon műxik a takarékláng, hamar el szokott múlni a lelkesedés.
Ma nem történt semmi különös, semmi nagy dolog nem jutott eszembe, csak annyira be vagyok lelkesedve ez a blog miatt, hogy kívánok írni. Még. Nálam nem nagyon műxik a takarékláng, hamar el szokott múlni a lelkesedés.
Ja, mégis volt ma valami, amit leírnék. Reagálok a saját beírásomra, a GyűrűKúra 1-re. Mégpedig ma jutott eszembe a fürdőszobában fogmosás közben, hogy lehetnék egy kicsit személyesebb is, legalább amikor lehet. Ha a Samu neve A Bátor lett (az új név, amit kapott, amit senki más nem tudott/nézett ki belőle -
igen, régebb a neveknek még volt jelentése is, és nem is volt/lett
teljesen párhuzamos a viselője lényével…), akkor mi lehetne esetleg az én új nevem? Tudom, ez nem úgy működik, hogy benyújtom a kérvényt, de azért elfilózgatnék rajta… az első, ami eszembe jutott, A Szorgalmas. Maj ha jut eszembe jobb, találóbb, még visszatérek rá. Ha van ötleted, leírhatod (akár magadról, akár rólam).
igen, régebb a neveknek még volt jelentése is, és nem is volt/lett
teljesen párhuzamos a viselője lényével…), akkor mi lehetne esetleg az én új nevem? Tudom, ez nem úgy működik, hogy benyújtom a kérvényt, de azért elfilózgatnék rajta… az első, ami eszembe jutott, A Szorgalmas
. Maj ha jut eszembe jobb, találóbb, még visszatérek rá. Ha van ötleted, leírhatod (akár magadról, akár rólam). gáz”szivárgás”
2007. december 13.
Na tessék… kedves blogom miatt ma 12 óráig aludtam. Ez durva. Pedig beállítottam az órát… mikor megszólalt, megint beállítottam… aztán újból 
Na, de legalább a szabadnapomat szúrtam el (félig), így nem éppen akkora a lelkiismeretfurdallás
Hát akkor a ma esti találkozóra kicsit kevesebbet kell várni.
Gyűrű Kúra 1.
2007. december 13.
Bevezető: A Gyűrűk Ura a kedvenc filmem. És az egyik kedvenc könyvem. Teljesen el tudok merülni benne, bele tudom élni magam, és ami még jobb: mindig új dolgok jutnak eszembe, miközben nézem. Ezeket szeretném a Gyűrű Kúra sorozatban leírni (hm… a név kitalálóját nagyon szépen kérem, ne pereljen be 
– egyszerűen tökéletesen megfelelőnek találtam arra, amit jelent számomra ez a mű, és a gondolatok, amiket ébreszt bennem). Íme az első:
– egyszerűen tökéletesen megfelelőnek találtam arra, amit jelent számomra ez a mű, és a gondolatok, amiket ébreszt bennem). Íme az első: Samwise, the Brave
Sam-ről majd úgy fognak beszélni a mesélők, mint A Bátorról. Sam egy gyenge hobbit, aki jobban szeretne otthon maradni a Megyében, és végezni a maga dolgát. Nem szeretik a hobbitok a háborúkat, a kalandokat. Sam egyik nagy félelme, hogy nem tudja végigjárni azt az utat, amire Frodó oldalán vállalkozott. És Frodó most azt mondja róla: a mesélők úgy fogják emlegetni: Samwise, the Brave.
Sam-ről majd úgy fognak beszélni a mesélők, mint A Bátorról. Sam egy gyenge hobbit, aki jobban szeretne otthon maradni a Megyében, és végezni a maga dolgát. Nem szeretik a hobbitok a háborúkat, a kalandokat. Sam egyik nagy félelme, hogy nem tudja végigjárni azt az utat, amire Frodó oldalán vállalkozott. És Frodó most azt mondja róla: a mesélők úgy fogják emlegetni: Samwise, the Brave.
Erről jut eszembe: a Jelenések könyvében a 2,17-ben: „a győzedelmeseknek [...] adok fehér kövecskét, és a kövecskén új írott nevet, amelyet senki nem tud, csak az, aki kapja.“
Új nevet kapunk, olyant, amit senki más nem tud, csak aki kapja. Olyan nevet, amire nem gondolnak a többiek: Samwise, the Brave. Olyant, amit nem néznek ki belőle, amire ő nem képes, az után nevezik el. Mert aki győz, az azon kerekedik felül, ami a gyengéje. És ehhez egy igen nehéz utat kell bejárnia. Halálközelben, csalódások közepette, bukások közepette… Sam is elér Mordorba, és végig segíti Frodót. És együtt készülnek meghalni is. Oda jutott el, ahova sohasem gondolta volna, hogy el tud jutni. Amiről sohasem gondolta vlna, hogy belőle kitelik. De ha úgy indult volna, akkor biztosan elbukott volna. Mert az erős elesik. De az erőtlen másra tudja bízni magát, és eljut oda, ahova saját erőből nem lehetne. És valóban Samwise, the Brave lesz belőle: új nevet kapott. Amit senki sem tud a Megyéből, és ez lenne az utolsó, amit gondolnának róla.
Még idevág a mai imaközösségen olvasott 84. Zsoltár pár verse: "Boldog ember az, a kinek te vagy erõssége, s a te ösvényeid vannak szívében. Átmenvén a Siralom völgyén, forrássá teszik azt; bizony áldással borítja el korai esõ. Erõrõl erõre jutnak, míg megjelennek Isten elõtt a Sionon. Uram, Seregeknek Istene! hallgasd meg az én könyörgésemet; hallgasd meg Jákóbnak Istene! Szela." Mikor olvastam, egy az egyben a film jutott eszembe.
Az „Óz, a nagy varázsló“-ban is valami hasonló történik, mikor a gyáva oroszlán erős és bátor lesz. Csak ezt a sztorit nem ismerem annyira.
Első rész vége
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)